Mindent Bele Budapest

Minden bizonnyal én születtem rossz korba. Sajnos egyre általánosabbá válik az a felfogás, hogy a hagyományos értékek már nem számítanak annak. Nézetem szerint az, hogy haladunk a korral koránt sem jelenti azt, hogy semmibe kell vennünk az alapvető normákat, meg kell tagadnunk származásunkat, és rohannunk kell egy olyan disztopikus jövő felé, amelynek fő irányvonala a mindenkit egy szintre süllyesztő homogenizáció. Mert igen, süllyedünk! Egyértelmű, hogy egykor oly’ dicső és fényes hazánk a tudatlanság és műveletlenség mocsarába vész az emberek többségét megfertőző morális válság következtében.

Az amerikai mintából vett individualista világkép szép lassan átveszi a helyét a majd’ két évezreden át uralkodó nemzeti identitásnak, s egyre inkább aktuálisnak tűnnek a majd’ kétszáz éve írt sorok: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám, kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!” (Kíváncsi lennék hány mai fiatal tudja, kitől, s miből idéztem…) Mára ugyanis nem sikk magyarnak lenni, s büszkének lenni nemzetünkre.

Mi a szerelem?  Honnan fakad ez a fantasztikus emóció, mely az eszeveszett boldogság érzetét nyújtja, de ugyanúgy saját bensőnk legmélyebb pokolbeli érzéseit is kiválthatja.  Átéljük, megéljük, sokszor fáj, de mégis szükségünk van rá. Az emberi létezés legkombináltabb érzése, de megállapíthatjuk, hogy nélküle nem is érdemes élni.  Bármi, amit teszünk, legyen az jó és magasztos cselekedet, nem fogható ahhoz, amit szerelemből teszünk.

Illúzió csupán? Menedék, amelybe szánalmas életünk, gyötrő hibáink elől menekülünk? Saját hiányosságaink foldozgatásra való töltőanyag? Amennyiben ebből a szempontból vizsgáljuk, valóban nem végcél, csak egy azt elhomályosító kábult állapot. Teljesedj ki önmagad által! De mi van akkor, ha nekem szükségem van a szerelem érzésére a kiteljesedéshez? Nélküle csak keresem magam, hiányt érzek, s benne találom meg, mindazt, amit keresek.

Szokatlan, hogy november első hetében olyan kellemesen melengetően süt le a nap, mint ahogy idén teszi. Ilyenkor az embernek – nekem biztosan – kedve támad egy sétához, hogy még egyszer, utoljára érezze a nyárutó langyos szelének ölelését, mielőtt a fagyos hó betakarná a most még színpompás tájat.

Szeretem mélyen magamba szívni az esztergomi ősz illatát, azt a jellegzetes aromát, melyet csak az érez, akinek a szíve a városéval együtt dobog. Én érzem. Tudom is, hogy miért. Nem itt születtem, életem első 18 évét távol töltöttem a városomtól, a nyarakat kivéve. Azonban már egész kisgyermek koromtól kezdve éreztem azt a kötődést, amely hatására már akkor eldöntöttem, itt fogok megöregedni. Ezen a helyen, ahol az ősznek olyan édes az illata, mint sehol máshol.

Lassan egy hete már, hogy – ahogy Ákos mondta – lezippzároztuk az aréna tetejét, de még mindig a hatása alatt állok. Újra színültig telt a lelkem azzal a meghatározhatatlan érzéssel, amelyet csak az ismer, aki volt valaha Ákos koncerten. Mikor a csarnok csurig telik, s tizenkétezer ember szíve együtt dobban a zenére, szája együtt tátogja a szöveget és lába együtt dobolja a ritmust, az valóban csoda. Ákos előadói zsenialitása pedig abban rejlik, hogy újra és újra képes megteremteni ezt a csodát.

Minden egyes alkalmat izgalommal teli várakozás előz meg, ugyanis már megtanultam, hogy akármennyire hihetetlennek is tűnjön, a zenekar felül fogja múlni saját magát, csak az a kérdés, hogy éppen mivel. Ez december 15-én is megtörtént. A profi technika, a színvonalas előadás nem volt meglepetés. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy technikailag egy világszínvonalú showműsor részesévé lehettünk a lézereknek, a fényeknek, a pirotechnikának, a legalább öt perces konfetti esőnek és a ledfalakon pergő képsoroknak köszönhetően. Mindezek olyan tökéletes összhangban működtek a zenével, együtt éltek a dalokkal, hogy a már sokat látott rajongók szája is tátva maradt.

A közmondás nyilvánvalóan megállja a helyét, de csak a gyávák körében. Azok szívlelik meg, akik nem mernek kockáztatni, félnek a magánytól. Igen, ők inkább ülnek a meleg szarban (elnézést a kifejezésért, egyértelműen Csernus doktor hatása), mint hogy kockáztassák annak az elvesztését, ami igaz, nem elégíti ki őket, de legalább melegen tartja az ágyat, vagy még azt sem.

Erőszakkal szorítják kordába a vágyaikat, aztán pedig keseregnek, hogy milyen rosszul alakult az életük. Ébresztő emberek! Az életünket mi irányítjuk. Rengeteg olyan dolog van, melyet valóban nincs lehetőségünk megtenni, a párválasztás viszont nem tartozik közéjük. Csak rajtunk áll, hogy eldöntsük, az a nő vagy férfi, aki éppen mellettünk van, érdemes-e rá, hogy ott is maradjon.

Már maga a szó csengése is visszataszítóan hat, legalábbis számomra. Pletyka. Úgy hangzik, mintha köpnénk egyet a padlóra. Nem hangutánzó szó, mégis érzékelteti a mögötte rejlő tartalmat; sikamlós, gusztustalan, visszataszító. Általában a fele sem igaz, már akkor sem, mikor útjára indul. Nem beszélve arról, hogy annyiféle színezetet kap, és jelentéstartalmat vesz magára, ahány emberen keresztülmegy.

Persze pletykál mindenki, de fontos, hogy különbséget tegyünk ártatlan és rosszindulatú pletyka között. Mi például a volt egyetemi csoporttársaimmal a mai napig, előszeretettel ülünk össze időről-időre egy italra, egy kis beszélgetésre. Ezen jeles alkalmakkor az első számú téma, mindig az a személy, aki valamilyen oknál fogva éppen nincs jelen. Természetesen mindannyian tudjuk, hogy ez csupán ártalmatlan viccelődés, melyet nem titkolunk el az elől sem, akiről szól, és ettől függetlenül mindenki kedvel mindenkit. Mindez mókás és szórakoztató, arra való, hogy derüljünk egy jót anélkül, hogy akárkinek is kára származna belőle.

Azt kell mondanom, sajnálom korunk férfiait. A sok hercehurcával együtt – szülés, a külsőnkre való odafigyelés, munkahely és házimunka duó – talán mégis könnyebb nőnek lenni manapság. Hiszen a mi elvárásaink a másik nemmel szemben nagyon úgy tűnik, hogy érthetetlen számukra. Ami a mi szemszögünkből csak apró figyelmesség, az számukra teljesíthetetlen küldetés, mintha legalábbis azt kérnénk, hogy agyműtétet hajtsanak végre saját magukon érzéstelenítés nélkül, egyetlen rozsdás szike segítségével, és közben maradjanak is életben. Másfelől, ha jobban belegondolok, tényleg kicsit abszurd azt feltételezni, hogy valaki képes csupán a tekintetünkből kiolvasni, mire is vágyunk. Pedig ezt szeretnénk.

Mi az alapvető probléma? Minden lány szeretné, ha a párja romantikus lenne. De tapasztalataim szerint a fiúk sajnos nincsenek tisztában a szó jelentésével, mármint azzal az aspektussal, melyet mi értünk alatta. Hányszor hallottam már, hogy jó a kapcsolat, csak lehetne kicsit romantikusabb! És ez a light változat. A lányok ezt a fogalmat piedesztálra emelik és, mint elérhetetlen vágyálomra tekintenek rá, hiszen általában nem kapják meg.

Valljuk be, amit mostanság kényszerülünk elviselni, az nem éppen egy utópisztikus, mindenki számára a boldogságot biztosító világ. Mi volt a célja Istennek, mikor útjára eresztette a tébolyt? Miért engedte, hogy a romlatlan természet gyönyörű birodalmába betegye a lábát az emberi faj? Hisz’ tudta, hogy hiába kapunk választási lehetőséget, a rossz utat választjuk. Éva megrontotta Ádámot, Káin kinyírta Ábelt, a saját vérét, és azóta is ember embernek farkasa.

Érdemtelenek vagyunk a létezésre, ezt folyamatosan bizonyítjuk, pusztítunk, gyilkolunk, s csak elveszünk. Semmit nem adunk vissza. Csak magunkra gondolunk, eltiporjuk, ami az utunkba kerül. Félreértés ne essék, az egyesek között van jobb és rosszabb is, én most az általánosságról beszélek, magáról a fajról. Abban viszont szinte teljesen biztos vagyok, hogy a világegyetem többi élőlénye nem ismeri azt a fajta gonoszságot, mely az ember szívébe végérvényesen beleégett.

Olyan hajtóerő ez, amely sokunk életében jelen van. Illetve inkább azt mondanám, léteznek rajongó típusú emberek, akik számára elengedhetetlen, hogy legyen valaki, akit bálványozhatnak. Magamat is ebbe a kategóriába sorolom. Hogy áldás-e vagy átok ez az állapot, azt nem tudom eldönteni. Van, hogy jól jön, de van, hogy inkább kitörölném ezt a fajta érzést. Mindenesetre úgy gondolom, szegényebb lenne a személyiségem nélküle.

A rajongás jó oldalához tartozik, hogy megsokszorozza a képességeinket. Arra gondolok, hogy időt, anyagiakat, energiát nem kímélve, mindent megteszünk azért, hogy a kiválasztott felfigyeljen ránk, illetve elégedettséggel nyugtázza tetteinket. Ez jól jön, mert én ilyenkor mindig túlteljesítek, legyen szó tanulásról vagy munkáról, és ezzel végeredményben magamnak teszek jót. Gyakran előfordul azonban, hogy átesünk a ló túlsó oldalára és rajongásunk sokak számára, de főleg a rajongás tárgyának számára kellemetlenné válik. Ez velem is nem egyszer előfordult még kamasz koromban (azóta már képes vagyok diszkrétebben kezelni a kicsapongó érzelem-hullámaimat).

Tegyük fel, hogy két ember egymásra talál. Megtörténik a varázslat, minden tökéletes. Befejezik egymás mondatait, kitalálják egymás gondolatait, és mindketten ugyanazt érzik: „Igen, végre megtaláltam az igazit!” Voltál már olyan boldog, hogy úgy érezted, most valami nagyon rossz dolognak kell történnie, mert nem létezik, hogy ezentúl mindig így legyen? Azt hiszem, erre mondják, hogy félelmetes boldogság. Aztán persze beigazolódik a félelmed…

Ilyenkor szól bele az életedbe a sors. Vagy inkább beszól… Bemutat. Ha olyan kivételes vagy, hogy megtalálod azt, aki tökéletes lenne számodra, azonnal akadályokat gördít az utatokba. Ilyen akadály az idő, a távolság vagy a kötöttség.