Tegyük fel, hogy két ember egymásra talál. Megtörténik a varázslat, minden tökéletes. Befejezik egymás mondatait, kitalálják egymás gondolatait, és mindketten ugyanazt érzik: „Igen, végre megtaláltam az igazit!” Voltál már olyan boldog, hogy úgy érezted, most valami nagyon rossz dolognak kell történnie, mert nem létezik, hogy ezentúl mindig így legyen? Azt hiszem, erre mondják, hogy félelmetes boldogság. Aztán persze beigazolódik a félelmed…
Ilyenkor szól bele az életedbe a sors. Vagy inkább beszól… Bemutat. Ha olyan kivételes vagy, hogy megtalálod azt, aki tökéletes lenne számodra, azonnal akadályokat gördít az utatokba. Ilyen akadály az idő, a távolság vagy a kötöttség.
Persze nagyon romantikusan hangzik, hogy két szerelmesnek hosszú időre egymástól távol kell lennie, de vajon a való életben kivitelezhető-e, és ha igen, vajon meddig tartható ez az állapot? Elkoptatja-e a múló idő fáradhatatlanul forgó kereke a szenvedélyes éjszakák fülledt emlékképeit, az együtt töltött boldog órákat, a tekintetét, ahogy a lelkedbe lát, vagy az ölelésének biztonságot nyújtó melegségét? Létezik olyan erős kötelék, amely kiállja az idő próbáját?
Mindketten új embereket ismernek meg a távollét alatt. Talán szerelembe esnek mások iránt, de úgy gondolom, hogy mindez nem számít, mert ha egyszer megtalálod, akit mindig kerestél, jöhet bármi, bárki, soha nem fogja betölteni azt az űrt, melyet ő hagyott maga után. Arról az üres részről beszélek a szívedben, amely mindig ott tátongott, de amíg nem találkoztatok, fel sem tűnt. egyszer csak, megjelent ő, és kitöltötte az űrt, és mihelyt elment, kiszakadt egy rész a lelkedből, maga után hagyva ezt az ürességet, amely így tudatosult benned.
Egy, a szívemhez közel álló személy – akivel mindez megtörtént – beszámolója szerint sem egyszerű ez a helyzet. Mikor meglátta a férfit, a zsigereiben érezte, hogy élete végre révbe ért. Ezt személyesen is tapasztalhattam, ugyanis találkozásaink során ez volt a kizárólagos téma. Bevallom, kissé irigykedve hallgattam a véget nem érő áradatként rám zúduló ódákat a két ember között létrejövő lehető legharmonikusabb kapcsolatról. Aztán persze beütött a krach.
Később hosszú hónapokig, talán egy évig sem találkozhattak. A lány minden nap megpróbálta kiverni a fejéből, kitépni a szívéből, de minden reggel, mikor felkelt, újra ott volt. Olyan ez, mint az ópium, ha egyszer megtapasztalod, többé nem kerülhetsz vissza az áldott tudatlanság állapotába. Nem tehetsz úgy, mintha meg sem történt volna, mert nélküle a világ színei fakóbbak, ízei fanyarabbak, a puszta létezés pedig az egymást követő egyforma napok túlélésévé redukálódik.
Az útjuk végül újra találkozott, hiszen az őket összekötő láthatatlan, de annál erősebb szálak nem engedték, hogy örökre eltávolodjanak egymástól. És most következik a lényeg, amelyet körülírni nem lehet. Pontosan fogom idézni, mert ezek a szavak a maguk egyszerűségével, olyan axiómát fogalmaznak meg, amellyel kifejezhetjük ennek a komplex érzelemviharnak az abszolút lényegét. Olyan mélyen beivódott az elmémbe, hogy soha nem feledem: „Ahogy telt az idő, megfakultak az emlékek, már nem láttam őt minden kőben, minden fában, minden apróságban. Szépen lassan elhitettem magammal, hogy ő is csak egy a sok közül, nem különleges, nem más, feledhető. Amikor azonban újra összehozott minket a sors, elég volt rápillantanom, és minden érintése, minden érzés, melyet régen kiváltott, minden mást maga mögé utasítva olyan erősen izzott fel bennem, mintha csak tegnap történt volna.”
Próbálhatnám még ragozni, elemezgetni ezeket a szavakat, levonhatnék valamiféle konklúziót, de nem látom lényegét. Tökéletes, elementáris erővel hirdetik ugyanis a soha el nem múló szerelmet. Jó tudni ezekről a történetekről, hiszen bizonyítják, hogy létezik a felhőtlen boldogság, melyet valaki más karjaiban talál meg az ember, mely a távollét során mélyen elszunnyad, de el nem tűnik. S ha eljön az idő, ugyanazzal az intenzitással tör a felszínre, mellyel megszületett a semmiből.
