“A félelmet az ébreszti, hogy az emberek be fognak csapni – de ha ezt egyszer elfogadod, nincs többé félelem, tehát nem akadályozza semmi, hogy megnyílj. A félelem sokkal veszélyesebb, mint bármilyen sérelem, amit mások okozhatnak. Ez a félelem megmérgezheti az egész életedet. Ezért maradj nyitott, és bízz ártatlanul, feltétel nélkül. Virágba borulsz majd, és segítesz másoknak is virágba borulni, amint tudatára ébrednek, hogy téged egyáltalán nem tudnak rászedni, sőt éppen önmagukat szedik rá. Nem csaphatsz be újra és újra, vég nélkül valakit, ha ő töretlen bizalommal fordul feléd. Maga a bizalom fog visszalökni téged önmagadnak újra és újra.”
Osho szavai szöget ütöttek a fejembe. Jó lenne egyetérteni vele. Milyen szép az, ha képesek vagyunk feltétel nélkül bízni a másikban és lelkünk minden apró részét feltárva megnyílni előtte. Ha jobban belegondolok, bízni és megnyílni két különböző dolog (az én olvasatomban mindenképp). Optimistának tartom magam. Mikor megismerek valakit (alakuljon ki később belőle barátság, szerelem vagy bárminemű kapcsolat), mindig feltétel nélküli bizalommal fordulok az illetőhöz. Úgy gondolom, ezt mindenki megérdemli, mert az a kapcsolat, amit az
elején megmérgezünk a bizalmatlansággal, nem végződhet jól. A legtöbben aztán úgyis bemocskolják azt a bizonyos „tiszta lapot”, de legalább a lelkem nyugodt, hogy az esélyt megadtam.
Egy másik ember előtt történő megnyílás azonban teljesen más dolog, mint a kezdeti bizalom. Azzal, hogy valaki mindent tud rólam, még talán többet is, mint én saját magamról, védtelenné válok, a végletekig kiszolgáltatottá teszem magam annak a másiknak. Ettől a legtöbbünk visszariad, én is ide sorolom magam. Ikrek csillagjegyemből adódó örökös kettősségem ebben az esetben is megmutatkozik, hiszen szeretek új embereket megismerni, látszólag könnyen kiadom magam. De ez csak egy bizonyos fokig van így.
Az ember személyisége réteges felépítésű. Hofstede egy hagymához hasonlítja, melynek külső rétegeit könnyen lehámozhatjuk, azonban ahogy hajadunk a belseje felé, egyre jobban egymáshoz tapadnak a levelek, egyre nehezebb lefejteni őket. Ez a modell tökéletesen magyarázza azt, ha valaki sok emberrel áll látszólag nagyon jó (mély) kapcsolatban. Nem tagadom, én is szeretem, ha sokan vesznek körül, ha nem kell gondolkodnom azon, hogy kivel ihatnék meg egy kávét, dumálhatnék egyet, nézhetnék meg egy filmet, mehetnék el szórakozni, ha éppen ahhoz van kedvem. Nekik az ember viszonylag gyorsan megnyílik, azonban csak a felszíni rétegek mögé engedi őket belátni. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy nem fontosak, hogy pótlék-kapcsolatok lennének. Ők azok, akiknek örülsz, ha összefutsz velük, őszinte érdeklődéssel kérdezed meg, hogy hogyan vannak, de egyikőtök sem sértődik meg, ha esetleg hosszú ideig nem keresitek egymást.
Közhely, hogy azt bántod leginkább, akit a legjobban szeretsz. Ez fordítva is igaz: az bánt a leginkább, aki legjobban szeret. Az ember ideális esetben a választottja iránt a legmélyebbek az érzelmei. Ezért éppen neki a legveszélyesebb kiadnia magát. Ennél a pontnál folytatnám a fentebb elkezdett gondolatomat, miszerint a kettősség jellemez ebben a kérdésben is. Mégpedig, hogy sok baráttal, ismerőssel veszem körül magam, azonban a lelkem mélyéig még talán senkit nem engedtem. Nem tudom a konkrét okát. A kézenfekvő megoldás az lenne, hogy félek a csalódástól, a bántalmaktól, de nem tudom, hogy így van-e.
Sokszor van olyan érzésem, hogy igazán még én sem értem saját magam. Akkor hogyan várhatnám el ezt másoktól? Előfordul, hogy azok, akik közel állnak hozzám, azt mondják, ismerlek. Ilyenkor elmosolyodom, de magamban azt mondom, dehogy ismersz! Ez a felismerés magányossá teheti az embert. Néha bennem is feltör ez az érzés, hiába állnak sokan mellettem, hiába szeretnek. Mégsem mondhatnám, hogy elkeserít ez a tény. Hiszen ha végigjárod ezt a gondolati utat, arra kell eszmélned, hogy igazából mindig egyedül vagy, igazán csak magadra számíthatsz. A saját tudatod, belsőd, a lelked azonban mindig veled van, meghatároz téged, és ha ez a felismerés megszületik, én már nem látom értelmét magányról beszélni.
Kedves olvasóim, a fentiekben a skizofrénia klasszikus tüneteivel ismerkedhettek meg. Viccet félretéve az embernek önmagával kell tisztában lennie, hiszen magára számíthat, akkor is, ha a kedves barátok, ismerősök, szerelmek már rég a feledés homályába vesztek. Kissé kontrasztban áll ugyan az álláspontom Oshoéval, azonban az biztos, hogy nem élek félelemben. Mindenkinek megadatott az a szabadság, hogy eldöntse, kit mennyire enged közel, de egyet ne feledjünk: aki a legközelebb áll hozzád, aki a legjobban ismer, akire mindig számíthatsz, és aki mindig ott lesz veled, az te magad vagy!
