A közmondás nyilvánvalóan megállja a helyét, de csak a gyávák körében. Azok szívlelik meg, akik nem mernek kockáztatni, félnek a magánytól. Igen, ők inkább ülnek a meleg szarban (elnézést a kifejezésért, egyértelműen Csernus doktor hatása), mint hogy kockáztassák annak az elvesztését, ami igaz, nem elégíti ki őket, de legalább melegen tartja az ágyat, vagy még azt sem.
Erőszakkal szorítják kordába a vágyaikat, aztán pedig keseregnek, hogy milyen rosszul alakult az életük. Ébresztő emberek! Az életünket mi irányítjuk. Rengeteg olyan dolog van, melyet valóban nincs lehetőségünk megtenni, a párválasztás viszont nem tartozik közéjük. Csak rajtunk áll, hogy eldöntsük, az a nő vagy férfi, aki éppen mellettünk van, érdemes-e rá, hogy ott is maradjon.
Sok boldogtalan párt ismerek és bevallom, volt egy idő, mikor én is bedőltem a dumának, hogy majd megjavítjuk a kapcsolatot. Volt, hogy többször is újrakezdtem a régi barátommal. Természetesen mindig ugyanaz lett a vége. Viszont annak örülök, hogy tanultam ezekből a hibákból. Mostanra az a szilárd véleményem alakult ki, hogy amint világossá válik az ember számára, hogy nem az igazival van dolga, ne csűrje-csavarja a dolgot, ne húzza az időt, mert jobb úgysem lesz. Mindemellett rettentően önző magatartás is, hiszen a másik idejét is elpazaroljuk.
Mennyiszer gondoltam azt, hogy majd megváltozik, én is megváltozom, összeszokunk. De felmerül a kérdés, hogy lehet-e igazi az, akihez idomulni kell? Aligha. Komolyan adjak fel magamból egy részt, mert különben nem jövünk ki egymással? Úgy gondolom, a kompromisszumok árán vett boldogság hamis. Nyilván itt nem olyan elhanyagolható apróságokra gondolok, hogy ki hol nyomja meg a fogkrémes tubust (hogy egy klasszikus példát említsek). Viszont számomra egy kapcsolat alappillére az, hogy a választottam világnézete, gondolkodásmódja, hitvallása azonos legyen az enyémmel. Persze az sem árt, ha nem horkol.
Manapság azt is sokat halljuk az előző generációk képviselőitől, hogy ők inkább megoldották a problémákat, minthogy a válást válasszák. Persze, de minket nem hajt a tatár, nem rohanunk férjhez menni/megnősülni 18-20 évesen pár hónapos, maximum egy éves ismeretség után. Van időnk úgynevezett párkapcsolatban élni, amely akár hosszú évekig is tarthat, s általa megtapasztalhatjuk, megélhetjük a másik hibáit, hiányosságait és ezek tiszta tudatában dönthetünk kapcsolatunk sorsáról. Hol van az megírva, hogy a kamaszkor végeztével a frigynek kell következnie?
A dolog másik fele pedig az, hogy régebben nem tolerálták a válást. A két fél kötelességének érezte, hogy együtt maradjanak, ha már meghozták ezt a döntést. Dehogy oldották meg a problémákat, csupán megtanulták elviselni azokat. Lenyelték a másik hülyeségeit, a szőnyeg alá söpörték a gondokat. Kihangsúlyozom, hogy természetesen itt is tisztelet jár a kivételnek, amely nyilván szép számmal akad is, azonban én sokkal több olyan idős párt ismerek, akik a hátuk közepére kívánják egymást.
Szóval, ami engem illet, nem akarom így végezni. Inkább keresgélek tovább, vagy csak várok, mint egy megmentésre szoruló hercegnő, majd csak meghallom a paták dobogását az aszfalton. Az is megeshet, hogy nem fogom. Viszont úgy gondolom, öt, tíz vagy húsz év múlva sem szeretnék megalkudni, hiszen, mi van, ha pont hat, tizenegy vagy huszonegy év múlva találna rám, akire egész addig vártam?
Egy szó, mint száz, ha „verebek” kerülnek az utunkba, nem hinném, hogy meg kéne elégednünk velük, ki tudja, holnap szembe jöhet velünk, maga a megtestesült „túzok”, akkor úgyis repül a satnya madár. Mitől félnél? Az, hogy egyedül vagy, nem azt jelenti, hogy nincs senkid, hanem lehetőséget kínál arra, hogy bárkit megkapj!
