Minden bizonnyal én születtem rossz korba. Sajnos egyre általánosabbá válik az a felfogás, hogy a hagyományos értékek már nem számítanak annak. Nézetem szerint az, hogy haladunk a korral koránt sem jelenti azt, hogy semmibe kell vennünk az alapvető normákat, meg kell tagadnunk származásunkat, és rohannunk kell egy olyan disztopikus jövő felé, amelynek fő irányvonala a mindenkit egy szintre süllyesztő homogenizáció. Mert igen, süllyedünk! Egyértelmű, hogy egykor oly’ dicső és fényes hazánk a tudatlanság és műveletlenség mocsarába vész az emberek többségét megfertőző morális válság következtében.
Az amerikai mintából vett individualista világkép szép lassan átveszi a helyét a majd’ két évezreden át uralkodó nemzeti identitásnak, s egyre inkább aktuálisnak tűnnek a majd’ kétszáz éve írt sorok: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám, kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!” (Kíváncsi lennék hány mai fiatal tudja, kitől, s miből idéztem…) Mára ugyanis nem sikk magyarnak lenni, s büszkének lenni nemzetünkre.
A cikk megírása, a felett érzett felháborodásom sarkallt, hogy a közelmúltban számon kértek azért, amiért büszke vagyok a világversenyen első helyezést elért magyar sportolókra. Remélem, az olvasók többségének most éppen úgy kikerekedik a szeme, ahogyan az enyém, mikor szembesültem a kritikával. Elfajzott világban élünk, ahol a régi Magyarország területén élő, Trianon következtében külföldre kerülő honfitársainkat már nem is tekintjük magyarnak; de azt hittem, itt még nem tartunk. Engedtessék meg, – és azt hiszem, többedmagam nevében beszélek – hogy még átérezhessem azt, milyen egy nemzethez tartozni. Nem egy országba, hanem egy nemzethez! Mert igen, én büszkén, libabőrözve és szívemmel a torkomban izgulok, mikor a MAGYAROK (így csupa nagybetűvel) a világelsőségért küzdenek. És igen, állva hallgatom végig a Himnuszt, kezemet a szívemen tartva, és büszkén tűzöm a nemzeti színű szalagot a mellkasomra ünnepeinken, mikor azokra a hazafiakra emlékezünk, kik életüket adták hazájukért.
Száz éve még magyarnak érezte magát mindenki a magyar földön. Keresztényi értékek szerint cselekedtek, a nemesek példát mutattak, és éltek igazi hazafiak. Kossuth vagy Széchenyi nevét azonban ma éppen úgy por fedi, mint a kollektív nemzeti tudatot, vagy – ha népünk történelme már a kutyát sem érdekli – példálózhatok talán ma is aktuális értékekkel is, mint az udvariasság, az etikett. Vajon eszébe jut-e egy mai fiatal férfinek, hogy kisegítse a hölgyet az autóból, vagy felálljon, mikor egy nő elhagyja az asztaltársaságot. Lelki füleimmel hallom a reakcióként szolgáló „intelligens” hahotázást az illetékesek részéről. Pedig milyen szép is volt, mikor az emberek méltóképp viselkedtek önmagukhoz!
Mit várunk utódainktól, ha már mi sem éljük meg magyarságunkat? Tudom, már az is divat, hogy a gyermeket nem neveljük, nem tanítjuk hazaszeretetre, Istenfélelemre, hadd tanulja meg magától a világ működését (egy olyan világét, amely szebb napokat élt). Az elsődleges szocializáció a családban folyik, itt szerezzük meg az alapokat, melyekre később önerőből építkezünk. Nagy felelősség a mintaállítás, de ezt már sokan nem érzik. Hadd idézzem most egy értékőrző, példamutató magyar művész gondolatát: „Gyökértelen kert nem terem”. Én meg szeretném őrizni Árpád és Szent István országának emlékét a szívemben és a lelkemben, s tovább kívánom örökíteni, hogy ez a kivételes történelem ne vesszen homályba. Büszke vagyok mindarra, amit a magyarok a világban mindenütt elérnek, mert számtalan kimagasló és példaértékű szülötte van megcsonkított hazánknak.
