Nemrégiben a világhálón böngészve, megakadt a szemem egy érdekes bejegyzésen, miszerint egy ausztrál nővér, miközben halálos betegeket ápol, feljegyzi, hogy a haldoklók mit bántak meg életük során. A nővér blogban írja le tapasztalatait. Úgy véli, mások is tanulhatnak ezekből az életvégi bölcsességekből, mert megkérdezte betegeit, mit bántak meg életükben, szinte ugyanazok a mondatok hangzottak el. A leggyakoribb vallomás a következő: „Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, és nem azt, amit mások elvártak tőlem."
Gondoljunk csak bele, miről szól saját életünk? A legtöbb ember meg akar felelni a családjának, a munkahelyén, a párkapcsolatában. Bevallom, irigylem az olyanokat, akiknek a „megfelelni vágyás” nem jelent semmit. Ők talán boldogok? Azok, akiknek saját maguk a legfontosabb a világon. Azok, akik nincsenek tekintettel másokra, csakis magukra. Úgy élnek, ahogy ők akarnak.
Előfordul néha, hogy Csernust lapozgatok. Ő az igazi megosztó személyiség, viszont valamit jól csinálhat, mert mindenki ismeri, mindenkinek van róla véleménye. Jó vagy rossz, de a lényeg, hogy van. Szóval csak azért hozom fel a doktort, mert ő az, aki folyamatosan azt szajkózza, hogy ne foglalkozzunk másokkal, túl rövid az élet ahhoz, hogy elnyomjuk vágyainkat, álmainkat, hogy alárendeljük magunkat valaki más akaratának. Olyan hitelesen fogalmaz, hogy az ember elhiszi, hogy igaza van. Az olvasás hevében én is minduntalan elhiszem. Azonban örök kételkedő lévén, miután továbbgondolom az elméletét, általában elbizonytalanodom. Az, aki csakis a saját céljai felé törtet vakon, eltaposva az útjába kerülő embereket, akiknek más a véleményük, valóban boldog lehet? Vagy inkább akkor igazán boldog az ember, ha állnak mellette, ha fogják a kezét az úton?
Két egyforma ember, ugyanazokkal a célokkal nem létezik (illetve én még mindig elhiszem, hogy létezik, csak azt nem, hogy meg is találják egymást). Pedig erre lenne szükség, hogy konfliktusoktól mentesen, a közös vágyakat együtt beteljesítve végül elérjük a „nirvávát”. Talán egy-két kivételesnek megadatik. Nekünk, többi halandónak pedig meg kell ismernünk egy fogalmat, amely végigkíséri majd párkapcsolataink sorozatát. Ez nem más, mint a kompromisszum.
Saját értelmezésem szerint ez a szó a következőt takarja: én ezt akarom, ő meg azt. Ebből ered a konfliktus, azonban találunk valami köztes megoldást, ami igazából sem nem az, amit én akarok, sem nem az, amit ő. Na, ez a kompromisszum. Így egyik fél sem került közelebb a céljához, de legalább megteremtették a látszatát annak, hogy valahol mindkettőjüknek igaza van.
És újra eljutottunk az alapproblémához, mégpedig, hogy lehet-e boldog valaki, aki olyanokkal osztja meg életét, akiknek mások a vágyai? Amennyiben erre a kérdésre nemmel válaszolunk, fel kell tennünk a következőt is: ha mindenkin átlépünk, akivel nem értünk egyet, végül egyedül maradunk. Talán elérjük a célunk, de ha nem oszthatjuk meg mással, tudunk-e majd neki igazán örülni? Egymagunk megtalálhatjuk-e saját boldogságunk kék madarát? Ez az, amit úgy hívnak, ördögi kör.
Sokat szoktam gondolkodni az élet kérdésein, próbálok olyan megoldásokat találni, melyek talán megkönnyíthetik a dolgom a továbbiakban. Az viszont, hogy mi a jobb; ha csak a saját érdekeinket tartjuk szem előtt és mindent megteszünk azért, amit meg akarunk szerezni, vagy kompromisszumok sorozatát kötni, mely végül teljesen elhomályosítja a korábban még tisztán ragyogó céljainkat, nem tudom eldönteni. Így ez is egy olyan probléma marad, amelynek megoldását életem sodrára bízom, reménykedve benne, hogy nem bánok meg semmit.
