Lassan egy hete már, hogy – ahogy Ákos mondta – lezippzároztuk az aréna tetejét, de még mindig a hatása alatt állok. Újra színültig telt a lelkem azzal a meghatározhatatlan érzéssel, amelyet csak az ismer, aki volt valaha Ákos koncerten. Mikor a csarnok csurig telik, s tizenkétezer ember szíve együtt dobban a zenére, szája együtt tátogja a szöveget és lába együtt dobolja a ritmust, az valóban csoda. Ákos előadói zsenialitása pedig abban rejlik, hogy újra és újra képes megteremteni ezt a csodát.
Minden egyes alkalmat izgalommal teli várakozás előz meg, ugyanis már megtanultam, hogy akármennyire hihetetlennek is tűnjön, a zenekar felül fogja múlni saját magát, csak az a kérdés, hogy éppen mivel. Ez december 15-én is megtörtént. A profi technika, a színvonalas előadás nem volt meglepetés. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy technikailag egy világszínvonalú showműsor részesévé lehettünk a lézereknek, a fényeknek, a pirotechnikának, a legalább öt perces konfetti esőnek és a ledfalakon pergő képsoroknak köszönhetően. Mindezek olyan tökéletes összhangban működtek a zenével, együtt éltek a dalokkal, hogy a már sokat látott rajongók szája is tátva maradt.
A méltán elismert 2084 című album szerzeményei egytől egyik sorra kerültek, köztük pedig olyan nóták áthangszerelt változatai csendültek fel, melyek tökéletesen simultak bele a tematikába, nem egyszer teljesen új értelmet adva saját maguknak. Ákos – akár egy karmester – vezényelte közönségét, aki önkívületi állapotban tombolt vagy éppen fényeket (ki világító pálcát, ki a hagyományos öngyújtót) feltartva, egymást átkarolva dülöngélt.
Újabb és újabb érzelemhullám sodort végig a sorok között. Felcsendültek új, elektronikus hangszerelésben a nagy klasszikus Bonanza dalok is, és az a csipetnyi szarkasztikus humor sem hiányzott, amelyet Ákos előszeretettel csempész be a kommentárokba. Ezúttal az „Ákos-style/zártosztály” beszólással csalt mosolyt mindenki arcára. A mosoly után persze jöttek a könnyek is, hiszen a Tengermoraj vagy éppen a Fénybe nézz új köntösében rám ugyan olyan erővel hatott, mint mikor legelőször hallottam. De nem ábrándozhatott ám sokáig a nagyérdemű, hiszen a melankóliát ismét a féktelen tombolás váltotta fel, mikor felcsendült az újragondolt Utolsó hangos dal, a Helló vagy az Ikon.
Az utópisztikus 2084-ből nem hiányozhatott az 1984-sem, de hatalmasat szólt a Jel és a Photographic vagy az Ölelj meg újra és a Jóslat egészen elképesztő kombinációja is. Külön élvezet volt sok idő után viszont hallani személyes Bonanza kedvencemet, a Kezemet nyújtom című nótát. Végül hallhatóvá vált mindenki közös gondolata: „Elmondatott minden, ami elmondható”.
Lepe és Sanyi – aki dallamhangszerként is használta dobjait – a tőlük megszokott profizmussal, kifogástalanul teljesítettek az este folyamán. Azzal a bizonyos sráccal a zenekarból beváltották, amit ígértek és végrehajtották a „techno-terrort”. Az elmaradhatatlan Adjon Isten után pedig biztos vagyok benne, hogy mind a tizenkétezer ember csordultig telt szívvel hagyta el a helyet, ahol most is csoda történt.
