Szokatlan, hogy november első hetében olyan kellemesen melengetően süt le a nap, mint ahogy idén teszi. Ilyenkor az embernek – nekem biztosan – kedve támad egy sétához, hogy még egyszer, utoljára érezze a nyárutó langyos szelének ölelését, mielőtt a fagyos hó betakarná a most még színpompás tájat.
Szeretem mélyen magamba szívni az esztergomi ősz illatát, azt a jellegzetes aromát, melyet csak az érez, akinek a szíve a városéval együtt dobog. Én érzem. Tudom is, hogy miért. Nem itt születtem, életem első 18 évét távol töltöttem a városomtól, a nyarakat kivéve. Azonban már egész kisgyermek koromtól kezdve éreztem azt a kötődést, amely hatására már akkor eldöntöttem, itt fogok megöregedni. Ezen a helyen, ahol az ősznek olyan édes az illata, mint sehol máshol.
Útra keltem hát, hogy ebben az évben is méltón búcsúztassam az elmúlást, a nyár utolsó leheletét. Megfoghatatlan érzést nyújt a hajnali ködben úszó Bazilika látványa, majd ahogy a felkelő nap első, hűvös sugarai sejtelmesen megvilágítják a Vaskapu lankás oldalát. Az ősz festőpalettájának színeivel telik meg az erdő. Páratlan érzés, ahogy a lehullott avarban gázolva, annak jellegzetes illata keveredik a kéményekből vígan szálldogáló füsttel.
Nehéz leírni az érzést, amely ilyenkor a hatalmába kerít. A szomorúság és a boldogság furcsa elegye ez, de nem azé a szomorúságé, amelyet akkor érez az ember, amikor valami tragédia történik vele. Egyfajta melankolikus állapot, mikor az ember ráhangolódik Isten világára, mélyen magában érzi az elmúlást, a természet nyári zsibongásának elhaló morajlását, húrjainak utolsó pendüléseit.
A Kis-Duna vizébe boruló megritkult lombú platánfák is mintha hajbókolva búcsúztatnák a nyarat, hatalmas őszülő fejüket a lenyugvó nap utolsó szikráiban fürdetve. A folyóparti fák színes pompája tükröződik a Dunán, láthatatlanná téve a határt víz és szárazföld között. A két partot finoman közrefogó Mária Valéria-híd töri meg a víz végtelen horizontjának látványát monumentális íveivel az összetartozás ideáját hirdetve. A lenyugvó nap Szent István ezeréves várának búcsút intve végleg eltűnik, átadva a végtelen teret az esztergomi éjszakának, hogy tovább szője az álmait ennek a csodálatos világnak.
