Történt már veled olyan, hogy egyik pillanatról a másikra fenekestől felfordult az életed? Olyankor esik meg, mikor a legkevésbé sem számítasz rá. És, ha bekövetkezik, dől minden elmélet, borul minden teória, átszakad minden fal. Már azt hitted megtapasztaltál minden érzést, amit meg lehet. Eldöntötted melyiket preferálod és melyiket mellőzöd inkább a továbbiak során. Aztán BANG! Egyszer csak beüt, ott van valami, amiről fogalmad sincs, hova tegyed, csak annyit tudsz, – de azt biztosabban, mint bármit eddigi életed során – hogy nem akarod, hogy ez valaha is véget érjen. Egy apró momentum, amely olyan mozgásokat indít el, melyek átformálják az egész lényed és érzed, többé soha semmi nem lesz a régi.
Nem kell más, csak, hogy megláss valakit az arcok tengerében, aki felett, ha nem vonzza oda valami a tekinteted, könnyen elsuhansz, hisz messziről olyannak tűnk, akár a többi ezer. De valami miatt mégsem tudod levenni róla a szemed, és ahogy nézed, szép lassan rájössz, miben különbözik. Észreveszed, hogy a hétköznapi szürke arcokról sugárzó érdektelenséggel szemben az ő szeme kedves, szinte mosolyog. A gyártósorról érkező tucat-fizimiskákkal ellentétben, belőle árad valami megfogalmazhatatlanul kellemes, melengető érzés. Körülnézel, és azt tapasztalod, hogy más ebből semmit nem vett észre, és akkor kiválasztottnak érzed magad. Összetalálkozik a tekintetetek és látod, hogy ugyanaz játszódik le benne, mint amit te érzel.
Nem kell más, csak, hogy egyetek egy rosejblit, olyat, amilyet már százszor ettél, mindig ízlett, de most mégis valahogy más. Aztán isztok egy hosszúlépést roséból, ismered az ízt, viszont most ez sem ugyanaz. És akkor jönnek a szavak. Nem volt kedved beszélni, mégis folyamatosan, megállíthatatlanul törnek elő a gondolatok mindkettőtökből. De nem kell megvitatni őket, mert ezek a gondolatok egyazon tőről fakadnak, és egyazon irányba tartanak, egyazon cél felé. S mihelyt ez a felismerés megtörténik már nincs szükség szavakra.
Mikor már azt hitted ennél jobban nem teljesedhet ki egy ember egy másik társaságában, BANG! Jön a következő hullám. Elmerülsz a tekintetében. Zuhansz bele, egyenesen a lelkébe. És nem okoz nehézséget a mélyére látni, mert felismered benne a sajátodat. Hasonló lehet az érzés – ha nem ugyanaz – Coelho Alefjához, mikor megszűnik körülötted minden, csak az a szempár létezik, amelybe meredten bámulsz, és a gazdája. Mikor sorban megnyílnak előtted a titkos ajtók, melyekhez eddig egyedül neki volt kulcsa. Leírhatatlan! Mintha transzba esnél, melyből már soha nem akarsz felébredni.
Lassan megvilágosodik előtted, hogy megtaláltad az érzést, amelyről mindig is álmodoztál, miatta bámultál romantikus filmeket és bújtál szerelmes lányregényeket. Aztán az idő múlásával megkopott a hited benne, végül fel is adtad a reményt, és elkönyvelted, hogy amiről azt hitted valós lehet, csupán az írók képzeletének szüleménye és soha nem fogja átültetni senki a könnyáztatta papírlapokról a valóságba.
És most mégis ott ülsz, szemben az álmaiddal, a vágyaiddal. Meg akarod állítani az időt, aztán ráeszmélsz, hogy az idő áll. Eltűnt mindenki más, nincs semmi zaj. Szól valami zene, de halk és nagyon távolinak tűnik, mégis illik a szituációhoz. Elkezdesz gondolkodni, hogy hogyan kerültél ide, ezt az egészet csak álmodod? Aztán az idő valahogy mégis elindul, mert lassan kivilágosodik.
Van egy pont, ahol az út kettéválik. Az ilyen pillanatokban az a szép, hogy egyszeriek, hogy megismételhetetlenek. Mégis tudod, hogy az útjaitok újra keresztezik majd egymást, mert nem történhet másként, és a végén újra csak ketten lesztek. Egyre jobban úgy érzed, hogy eddigi életednek csakis ez volt az értelme, hogy minden egyes lépéseddel közelebb kerültél hozzá, mígnem rátaláltál. És hiába van messze, hiába nem látod hosszú időre, már össze vagytok kötve egy életre, érzi ő is és érzed te is.
Nos, valahogy így képzelem el, hogy milyen az, mikor az ember végre rátalál a másik felére. Arra, aki azért létezik, hogy megtaláld és általa kiteljesedhess. Vannak nehéz idők, hosszú az út, de nem szabad feladni, mert, ha megvan – hiszem – az csodálatos. Felülír minden nehézséget, áldozatot, minden más lényegtelenné válik mellette, és általa megtaláljuk a helyünket a világban.
