Olyan hajtóerő ez, amely sokunk életében jelen van. Illetve inkább azt mondanám, léteznek rajongó típusú emberek, akik számára elengedhetetlen, hogy legyen valaki, akit bálványozhatnak. Magamat is ebbe a kategóriába sorolom. Hogy áldás-e vagy átok ez az állapot, azt nem tudom eldönteni. Van, hogy jól jön, de van, hogy inkább kitörölném ezt a fajta érzést. Mindenesetre úgy gondolom, szegényebb lenne a személyiségem nélküle.
A rajongás jó oldalához tartozik, hogy megsokszorozza a képességeinket. Arra gondolok, hogy időt, anyagiakat, energiát nem kímélve, mindent megteszünk azért, hogy a kiválasztott felfigyeljen ránk, illetve elégedettséggel nyugtázza tetteinket. Ez jól jön, mert én ilyenkor mindig túlteljesítek, legyen szó tanulásról vagy munkáról, és ezzel végeredményben magamnak teszek jót. Gyakran előfordul azonban, hogy átesünk a ló túlsó oldalára és rajongásunk sokak számára, de főleg a rajongás tárgyának számára kellemetlenné válik. Ez velem is nem egyszer előfordult még kamasz koromban (azóta már képes vagyok diszkrétebben kezelni a kicsapongó érzelem-hullámaimat).
Gimnazista koromban egy szülőhelyemhez közeli városban laktam kollégistaként. Akkoriban előszeretettel járkáltunk esténként egy nem éppen közeli borozóba a szobatársnőmmel. 15-16 évesek voltunk, mondanom sem kell, hogy nem a helyi borspecialitások kedvéért gyalogoltunk minden nap 2 km-t a vendéglátóhelyig és vissza. Más indokunk volt; ott dolgozott Gyuri a felszolgáló fiú, aki nem gyengén dobogtatta meg mindkettőnk szívét. Eleinte csak szemérmesen rebegtettük a pilláinkat és bárgyún mosolyogtunk akárhányszor elment az asztalunk mellett, később egyre egyértelműbb jeleket küldöztünk; bámultuk, kacsintgattunk, hangosan kacarásztunk és kétértelmű beszólásokkal bombáztuk szerencsétlent. Aztán megtörtént a kijózanító momentum, amely végleg ráébresztett arra, hogy ciki, ahogyan viselkedünk.
Szokásos esti túránk egyetlen állomásán ücsörögtünk aznap is két bárszéken, bőszen – és félhangosan – nyugtázva, hogy Gyuri ma is fantasztikusan néz ki – persze ez lehetetlennek tűnik, – de mintha még helyesebb is lenne, mint tegnap ilyenkor. Vihorásztunk, ahogy kell, hogy biztosan felfigyeljen ránk, de mikor épp egy nagyobb visító-hullám kellős közepén tartottunk, a barátnőm kicsit nagyobbat dobott a haján, mint kellett volna és azzal a lendülettel hátra is vágódott bárszékestől és nyekkenve landolt a földön. Mondanom sem kell, hogy erre nemcsak a pincér, hanem minden vendég felfigyelt. A csaj a földön kapott röhögő görcsöt, úgyhogy képtelen volt felkászálódni, én meg a helyemen sírtam a nevetéstől. Ez az állapot eltartott pár percig, mire képesek voltunk összeszedni magunkat. Ettől kezdve csak hetente pár alkalommal tértünk be, hogy megbizonyosodjunk adoniszunk meglétéről.
Az ilyen típusú érzelmi viharok nagyon intenzívek tudnak lenni, de ahogy jönnek, olyan gyorsan el is tűnnek. Nálam általában addig tartanak, amíg végül enyém nem lesz rajongásom tárgya és kénytelen vagyok rájönni, hogy már nem is olyan csábító. Vagy amíg egyazon közegben vagyok a kiválasztottal. Amint elkerülök a közeléből, lecsillapodnak az érzelmek. Példának okáért minden egyes iskolámban kinéztem magamnak egy tanárt, akiért rajonghattam. Ez azonban – mint már említettem – csak a hasznomra vált, és ugyanez vonatkozik a munkahelyekre is.
Ellenpéldaként fel kell hoznom azonban azt a helyzetet, mikor ez a rajongás nem csillapszik az idő múlásával és a helyváltoztatásokkal sem. Ez már mondhatni egy magasabb szintű érzelem. Biztosan vegyül bele némi szerelem is, sőt megkockáztatom, hogy ez az állapot több is a szerelemnél. Hiszen adott valaki, akivel valószínűleg nincs az ember közeli viszonyban, így felruházhatja minden pozitív, számára fontos tulajdonsággal, totemként tisztelheti, azt lát bele a személyiségébe, amit csak akar, ezáltal megteremtve magának a tökéletes emberi lényt. Olyan plátói és persze egyoldalú kapcsolat ez, amely végérvényesen beleég az emberi szívbe. Számomra ez a személy már több mint 10 éve Ákos, az énekes. Még senki sem tudott meggyőzni arról, hogy a bálványom is csak ember és nem feltétlenül kell Istenként tekinteni rá. Olyan sziklaszilárdan vallom az ő tökéletességét az élet minden terén, hogy ebben a hitemben soha senki nem fog megingatni. Nincs mit tenni, ez az érzés erről szól, és engem boldoggá tesz, hogy időről időre (vagy ez esetben folyamatosan) átélhetem.
