Valljuk be, amit mostanság kényszerülünk elviselni, az nem éppen egy utópisztikus, mindenki számára a boldogságot biztosító világ. Mi volt a célja Istennek, mikor útjára eresztette a tébolyt? Miért engedte, hogy a romlatlan természet gyönyörű birodalmába betegye a lábát az emberi faj? Hisz’ tudta, hogy hiába kapunk választási lehetőséget, a rossz utat választjuk. Éva megrontotta Ádámot, Káin kinyírta Ábelt, a saját vérét, és azóta is ember embernek farkasa.
Érdemtelenek vagyunk a létezésre, ezt folyamatosan bizonyítjuk, pusztítunk, gyilkolunk, s csak elveszünk. Semmit nem adunk vissza. Csak magunkra gondolunk, eltiporjuk, ami az utunkba kerül. Félreértés ne essék, az egyesek között van jobb és rosszabb is, én most az általánosságról beszélek, magáról a fajról. Abban viszont szinte teljesen biztos vagyok, hogy a világegyetem többi élőlénye nem ismeri azt a fajta gonoszságot, mely az ember szívébe végérvényesen beleégett.
„Felebarátim” e tulajdonságát mostanában igencsak intenzíven tapasztaltam. Sokakban kellett csalódnom, olyanokban, akikben megbíztam. A naivitás, a jóhiszeműség, a bizalom manapság nem kifizetődő. Az abszolút tisztaság, melyben e világ szépsége lakozik távol áll az ún. civilizációtól. Éppen ezért mostanság sok időt töltök a városon kívül a pilisi erdőben, a Duna partján, távol az emberektől. És meg kell mondanom, itt találok egyedül megnyugvást.
Minap egy olyan csoda történt velem, amely megerősített abban a hitemben (vagy talán vágyamban), hogy a szépség és a romlatlanság valahol még létezik, nem öltük ki teljesen a világból. Csak éppen nem egy szórakozóhelyen vagy az emberek többsége által olyannyira preferált vagyontárgyakban kell keresni, hanem pontosan ott, ahol ezeknek nyomuk sincs.
Épp a magamra kimért száműzetésemet élveztem egy domboldalon. Egy tájrészletet festettem, de képtelen voltam ráhangolódni a békére. A fejem zúgott a mesterséges zajoktól, az emberek epés megjegyzései visszhangzottak a gondolataimban. Akár egy vírus, pusztított, ette a lelkem, s nem tudtam szabadulni tőle. És egyszer csak felbukkant a semmiből egy aprócska tünemény. Egy pillangó volt az, többször körberepült, olyan volt, mint egy látomás. Szárnycsapásai nyomán csend termett és nyugalom borult a környezetre.
Megdermedtem, lélegzetvisszafojtva követtem az útját, gyönyörű volt. Nem tudom, hogy valamiféle természetfeletti erő kerített a hatalmába, vagy csak a meglepettség tette, de arra a pillanatra eltűnt belőlem minden keserűség, minden csalódottság. Csak néztem levegővétel nélkül, úgy éreztem, egy valódi csodát élek most át. A lepke nem ment el, rászállt a vállamra, ott időzött pár percig, óvatosan letettem az ecsetet és felé fordítottam a tenyerem. Ő pedig rámászott, mintha tudta volna, hogy nincs mitől tartania, és én is ugyanezt éreztem. Majd újra szárnyra kelt, tett még pár kört és örökre eltűnt a szemem elől.
Ez talán giccsesnek, mi több hihetetlennek tűnhet, sokáig én sem tértem magamhoz a döbbenettől. Biztos akad, aki éppen az ellenkezőjét gondolja, hogy nincs benne semmi különös, hiszen csak egy lepke volt. Számomra viszont ez segítség volt, egy jel. Éreztem, hogy egy másik lelkiállapotba kerülök, ahogy nézem ezt az apró és mégis oly gyönyörű teremtményt. Elöntött az érzés, hogy van még romlatlan tisztaság, érdekek nélküli szeretet és léteznek olyan érzések, melyek a világ mocska felett állnak. Van, ami túlmutat a kicsinyességen, hatalmasabb nálunk. És ha hiszünk benne, meglelhetjük az élet apró csodáiban, a természet adományaiban. Mindebben Isten arca mosolyog vissza ránk, ha nem veszítjük el hitünket.
