Mindent Bele Budapest

Történt már veled olyan, hogy egyik pillanatról a másikra fenekestől felfordult az életed? Olyankor esik meg, mikor a legkevésbé sem számítasz rá. És, ha bekövetkezik, dől minden elmélet, borul minden teória, átszakad minden fal. Már azt hitted megtapasztaltál minden érzést, amit meg lehet. Eldöntötted melyiket preferálod és melyiket mellőzöd inkább a továbbiak során. Aztán BANG! Egyszer csak beüt, ott van valami, amiről fogalmad sincs, hova tegyed, csak annyit tudsz, – de azt biztosabban, mint bármit eddigi életed során – hogy nem akarod, hogy ez valaha is véget érjen. Egy apró momentum, amely olyan mozgásokat indít el, melyek átformálják az egész lényed és érzed, többé soha semmi nem lesz a régi.

Nem kell más, csak, hogy megláss valakit az arcok tengerében, aki felett, ha nem vonzza oda valami a tekinteted, könnyen elsuhansz, hisz messziről olyannak tűnk, akár a többi ezer. De valami miatt mégsem tudod levenni róla a szemed, és ahogy nézed, szép lassan rájössz, miben különbözik. Észreveszed, hogy a hétköznapi szürke arcokról sugárzó érdektelenséggel szemben az ő szeme kedves, szinte mosolyog. A gyártósorról érkező tucat-fizimiskákkal ellentétben, belőle árad valami megfogalmazhatatlanul kellemes, melengető érzés. Körülnézel, és azt tapasztalod, hogy más ebből semmit nem vett észre, és akkor kiválasztottnak érzed magad. Összetalálkozik a tekintetetek és látod, hogy ugyanaz játszódik le benne, mint amit te érzel.

Az ilyen vizsgáktól terhes időkben előszeretettel csinálok olyan dolgokat, amiket egyébként igen ritkán, de leginkább soha. Ide tartozik a napi kétszeri porszívózás, a macskáim bundájának rendszeres karbantartása és tisztítgatása, valamint létszükséges, éppen ezért a túléléshez nélkülözhetetlen termékekért való szaladgálás, melyek megvásárlása nem tűr halasztást. Gondolok itt a – márkát nem mondok – legújabb gyémántfényű fahéjas szájfényre (mert épp akciós), a rózsaszín csillámos zselés tollra (reménykedve, hogy az ezzel való írás már magában megér egy kettest – ennek fényében érthető, hogy mindenképpen meg kell szerezni). Nem utolsó sorban a gumimacikra, mert – mint az köztudott – nélkülük nem is érdemes hozzákezdeni, és milyen mókás a vizsga előtti éjjel – mikor bokros teendőim miatt még egy betűt sem olvastam – színek szerint szétválogatni őket, aztán még egyszer összekeverni és a komplementer színek párosításával szerelmes gumimaci-párokat kreálni. Ismerős, ugye?

Szóval az e félévi vizsgaidőszakra azt találtam ki, hogy beszerzem a Szex és New York című, méltán elismert sorozat összes részét, és egy-egy fáradsággal és verítékkel elolvasott fejezet után azzal jutalmazom magam, hogy megnézek egyet. Mondanom sem kell, hogy már a negyedik évadnál tartok és csak két megpróbáltatáson vagyok túl, amiből az egyik sikertelenül végződött.  Valahogy a négy szingli barátnő vicces történetei sokkal érdekfeszítőbbek, mint az intermédia szintetizáló karaktere vagy, hogy miben áll a konzekvencializmus problematikussága.

 - Még a nyár kezdetéről - 

Most, hogy végre megjött a jó idő, a szerelem is könnyebben elérhetőnek tűnik sokak számára. Hiszen meleg van, megindul az élet, kezdődik a nyári szünet, ahogy a fiúk mondani szokták: kevés ruha van a lányokon, szóval beindulnak a hormonok is. Nem beszélve arról, hogy nyáron sokkal több romantikus programot lehet szervezni, egyet érthetünk abban, hogy teljesen más élmény a csillagos eget bámulni, mint a tv-t. Nem utolsó sorban ott van a strandolás lehetősége. Vizes bikinik, csupasz férfi felsőtestek, koktélok. Úgy döntöttem hát, útra kelek, a hűvös szobám biztonságos falai közül kilátogatok a forró naptól áthevült, sör áztatta, alig fedett testek tengerébe, hogy meglessem a strandoló tömeget. Ki tudja milyen újfajta csajozós szövegeken röhöghetem halálra magam.

Egy biztos, a csapatokba verődött férfiak tekintetükkel úgy pásztázzák a környék lányait, akár a hosszú téli álomból ébredő kiéhezett grizzly-k. Persze a csajokat sem kell félteni, pont ugyan azt teszik, csak nem olyan feltűnően. Mindannyian ismerjük azt a tipikus összekuncogást, amire csak a lányok képesek, ha valami érdekeset látnak. Kihallatszik belőle minden: mindannyian ugyan arra gondolunk, szavak nélkül is értjük egymást. Ott van a hangjukban az a csipetnyi gúny, leheletnyi sejtelem és a mindent elsöprő fölényesség. A nők összesúgnak a férfiak háta mögött, és fordítva. Azt viszont soha nem tudhatod, hogy épp lenyűgözted őket vagy csak kiröhögnek. A strand bizony a mocskos fantáziák színtere.

“A félelmet az ébreszti, hogy az emberek be fognak csapni – de ha ezt egyszer elfogadod, nincs többé félelem, tehát nem akadályozza semmi, hogy megnyílj. A félelem sokkal veszélyesebb, mint bármilyen sérelem, amit mások okozhatnak. Ez a félelem megmérgezheti az egész életedet. Ezért maradj nyitott, és bízz ártatlanul, feltétel nélkül. Virágba borulsz majd, és segítesz másoknak is virágba borulni, amint tudatára ébrednek, hogy téged egyáltalán nem tudnak rászedni, sőt éppen önmagukat szedik rá. Nem csaphatsz be újra és újra, vég nélkül valakit, ha ő töretlen bizalommal fordul feléd. Maga a bizalom fog visszalökni téged önmagadnak újra és újra.”

Osho szavai szöget ütöttek a fejembe. Jó lenne egyetérteni vele. Milyen szép az, ha képesek vagyunk feltétel nélkül bízni a másikban és lelkünk minden apró részét feltárva megnyílni előtte. Ha jobban belegondolok, bízni és megnyílni két különböző dolog (az én olvasatomban mindenképp). Optimistának tartom magam. Mikor megismerek valakit (alakuljon ki később belőle barátság, szerelem vagy bárminemű kapcsolat), mindig feltétel nélküli bizalommal fordulok az illetőhöz. Úgy gondolom, ezt mindenki megérdemli, mert az a kapcsolat, amit az
elején megmérgezünk a bizalmatlansággal, nem végződhet jól. A legtöbben aztán úgyis bemocskolják azt a bizonyos „tiszta lapot”, de legalább a lelkem nyugodt, hogy az esélyt megadtam.

Nekünk lányoknak van egy különleges jövőbe látó képességünk: ha megismerünk valakit, első találkozáskor képesek vagyunk megállapítani, hogy barát lesz-e az illető vagy valami több is kialakulhat annál. És ha az ítélet „barát”, akkor az a srác tehet bármit, nem változik meg a véleményünk. Persze számolnunk kell az egyéb tényezőkkel, mint például az alkohol befolyása, amely talán ideig-óráig elhomályosíthatja elhatározásainkat, de semmissé nem teheti. Ez csak arra jó, hogy tönkretegye két ember baráti viszonyát.

Nemrégiben a világhálón böngészve, megakadt a szemem egy érdekes bejegyzésen, miszerint egy ausztrál nővér, miközben halálos betegeket ápol, feljegyzi, hogy a haldoklók mit bántak meg életük során. A nővér blogban írja le tapasztalatait. Úgy véli, mások is tanulhatnak ezekből az életvégi bölcsességekből, mert megkérdezte betegeit, mit bántak meg életükben, szinte ugyanazok a mondatok hangzottak el. A leggyakoribb vallomás a következő: „Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, és nem azt, amit mások elvártak tőlem."

Örök igazság! A legtöbb nő valószínűleg tudja, miről beszélek, és nagy részük egyet is ért ebben velem. Vajon mi lehet az oka, hogy az időnk nagy részében szűk, kényelmetlen, le- vagy felcsúszó, szoros ruhadarabokba és lábbelikbe préseljük bele magunkat? Hányszor hallottuk már, hogy a 14 cm-es sarkak miatt negyvenévesen gyógypapucsra fogunk szorulni? Ilyenkor mindig mosolygok magamban: bezzeg, ha tudnák a teljes igazságot. Mert nem elég, hogy 14 cm magas, de másfél számmal kisebb is a szükséges méretnél (mert lehetetlen, hogy ne férjen bele a lábam a 38-asba, biztos, hogy nem fogok 39-es cipőt venni, vagy elfogyott a méret, de mindenképpen szükségem van a szóban forgó darabra), és valami lehetetlen pozícióban állnak benne a lábujjak.

Szorít oldalt, nyom elöl és hátul, képtelenség benne 200 méternél többet egyhuzamban megtenni, mert először csak a lábad fáj, aztán elkezd tompán lüktetni az agyadban is, később pedig annyira elviselhetetlenné válik, hogy szabályosan csillagokat látsz. Vicces igaz? És mi a válaszunk minderre: de hát annyira szép! Szóval megéri? Persze, hogy meg! 

A minap az Esztergom felé tartó vonaton üldögélve az ebben a félévben rám váró “izgalmas szellemi kalandokon” tűnődtem, amikor egy elég kellemetlen momentum szakította félbe elmélkedésemet. Valahol félúton járhattunk Piliscsaba és Esztergom között, mikor is egy csapat számomra beazonosíthatatlan nemű tizenéves szállt fel a vonatra.Tőlem nem messze foglaltak helyet, úgyhogy módom volt alaposabban szemügyre venni őket. Ez aztán teljesen kijózanított az addigi kellemes merengő állapotomból, és önmagamban történő csípős kritikák megfogalmazására sarkallt.

Első körben megpróbáltam rájönni, hogy melyikük fiú, illetve lány. Ez igen csak nehéz feladatnak bizonyult. A ruha alapján esélyem sem volt, hiszen úgy néztek ki, mint akik előre megbeszélték az aznapi kötelező viseletet. A szűk farmer az összes testen ugyan úgy feszült, a zipzáras kardigán nem engedett sejtetni semmit abból, ami alatta van.

Aztán az egyik áldozat deszkás cipőjének pink fűzőjét meglátva az az abszurd benyomásom támadt, hogy viselője talán a gyengébbik nem képviselője, de a következő pillanatban romba is dőlt a felállított hipotézis, társa ugyanis a következő szavakkal köszönt el tőle: “cső öcsém”! Na itt aztán teljesen összezavarodtam, de nem adtam fel! Azt nem is kell mondanom, hogy a magas sarkút ezek a lányok már hírből sem ismerik. Persze értem én, tél van, a hóban nehéz 10 centis sarkakon tipegni, mert igen csak baleset veszélyes. Én is megcsúsztam valamelyik nap és lefejeltem a kocsiajtót, aminek egy szép színes és terjedelmes méretű mokesz lett az eredménye, ami még mindig itt éktelenkedik a jobb szemem alatt. Szóval elismerem, vannak hátulütői a dolognak. Na de mi van akkor, mikor az időjárás nem áll a csini cipők útjába? Mindig nyitott szemmel járok, a látásom ki van élezve a konkurenciára. Viszont az a sajnálatos tapasztalatom, hogy a nők már nem igen járnak centiméterekkel a föld felett. Bezzeg a tornacsukák, meg a saruk nagyon mennek...